A Szekszárdi Pedagógus Klub eheti találkozóján a bor kapott főszerepet, amit az Év Bortermelője címet kiérdemelt Vida Péter mutatott be a közönségnek.
Szekszárdról és a borról volt szó a héten a Szekszárdi Pedagógus Klub találkozóján. Utóbbit a jeles eseményen résztvevő tanárok meg is kóstolhatták, mert Vida Péter, Szekszárd díszpolgára, akinek másfél évtizeddel ezelőtt a magyar borászszakma legrangosabb hazai kitüntetését az Év Bortermelője címet ítélte a Magyar Bor Akadémia, nemcsak érdekes előadást tartott, hanem néhány palackkal boraiból is hozott.
Kezdetben a borok az asztalon pihentek, a hallgatóság pedig szinte itta a borászatot a szó jó értelemben vett megszállottságig szerető, tisztelő előadó szavait. Vida elmondta, hite szerint a bor semmihez nem hasonlítható isteni csoda. Maga az élő világ és az emberiség diadala. Beszélt a történelmi múltról, hogy a rómaiak, majd a törökök is mit tettek a szőlőkultúráért, majd szót ejtett Liszt Ferenc és a szekszárdi vörösbor kapcsolatáról, valamint a filoxéráról és az itteni történelmi borvidéket is napjainkban fenyegető kártevőkről.
Ő még kisgyerek volt, mikor a Vida család Nyugat-Magyarországról Szekszárdra költözött, majd elkezdtek borászkodni. A munka java később már a szőlésztanonc diákra maradt. Akkor történt, hogy diákként bevitte a maga készítette bort, édesapja nevét írva az üvegekre, a megyei borversenyre. Mindannyiuk számára meglepetés volt, mikor másnap a megyei újság cikkének címe úgy szólt: Vida Sándor kadarkája az megye legjobb kadarkája. Évekre rá pedig Vida Péter neve alatt futó borok is ismertek és elismertek lettek a hazai, sőt a többi kontinens borpiacain.
A pedagógus klub találkozójára háromféle bort hozott: kadarkát, vöröset és rozét. A borkészítés tudományát, titkait közreadva legtöbbet a rozéról beszélt, mert még ma is vannak, akik úgy hiszik, az a fehér és vörös bor keveréke.
Említette a borkóstolás szabályait is, mivel az is hibádzik imitt-amott. Akad, aki nem tudja, hogy azt csak simafalú talpas pohárral szabad elkövetni, amelynek csak a talpát és szárát kell fogni. A pohárba kevés bort illik önteni, azt megforgatni, megnézni színét, majd érezni a bor illatát. Hiszen a forgatáskor kiszabadul az illat, abban, mint egy pecséten, minden ott van, hogy mi történt a borral, és hogy milyen is valójában. Majd az első parányi korty után a következők megmutatják az ízeket is.
Az Év Bortermelője beszélt a szüretekről, a maiakról, meg a régiekről egyaránt. Azoknak is rendje, mondhatni, szertartása volt. Szóba került a szekszárdi palack is, amelybe csak háromféle bor kerülhet, a kadarka, a kékfrankos és a bikavér, de ezekből is csak olyanok, amelyeket egy szigorú bizottság arra alkalmasnak talál.
A találkozó koccintással folytatódott, a három szép bor mintegy megkoronázta az előadást.
Forrás / Fotók: Szepesi László
