A napokban szárnyra kapott egy iromány a közösségi médiában, ami gyönyörűen rávilágított egy olyan társadalmi „kórképre”, amit a mindennapjainkban rendszeresen tapasztalunk, magunkon azonban (sajnos) elég ritkán veszünk észre. De vajon tényleg normális, hogy kvázi dühöngünk minden nap valamin?
Egy vélemény nem tény. A Vélemény | Vasárnap cikkeiben olyan dolgokról írunk, amelyekkel a magunk szerény módján szeretnénk kicsit jobbá tenni a körülöttünk lévő kis világot.
Teljesen természetes emberi működés, hogy reagálunk a külvilágból felénk érkező ingerekre, – amiből mostanra egészen brutális mennyiségű lett – és akkor még ott vannak azok a belső folyamataink is (aggodalmak, félelmek, túlgondolások), amikkel meg kell küzdenünk napi szinten. Persze ezeket ventiláljuk is kifele bőszen, gondoljunk csak egy egyszerű példára: a közlekedésre.
„Mé’ nem mész máá’?!”, „Mi van, vak vagy?!”, „Libáért kaptad a jogsidat?”, „Nem látod, hogy jövök?”. Ezeket nagyjából a verbális szivárvány minden árnyalatában lehetne sorolni és ragozni jövő decemberig, de szerintem mindenki érti, miről beszélek. Ha gyalog vagyunk, az autós a hülye, ha autóval vagyunk, akkor meg a gyalogos, a biciklis, a buszos, a rolleres, meg persze az összes többi autós, sőt még az is, aki otthon ül a kanapén. Gyönyörű kép, ahogy a felhúzott ablakok mögött teli torokból, fröcsögő nyállal üvölt Kedves Autósunk, amikor az előtte álló embertársa 0,00001 másodperc késéssel merészelt elindulni – az általa elfogadhatóhoz képest – a lámpánál. Majd az első adandó alkalommal bő gázzal megelőzi, változatos szitkokat, és nemzetközileg elfogadott kézjeleket szórva felé.
De vajon Kedves Autósunk jól érzi magát?
Egyrészt persze, hiszen szent meggyőződése, hogy neki van igaza, különben is szabad országban élünk, mindenki azt gondol és mond, amit csak szíve megkíván. De amúgy ott mélyen, legbelül, TÉNYLEG jól érzi magát? Valaki pisztolyt nyomott a fejéhez, vagy ő kötelességének érezte, hogy felpaprikázza magát? Értem én, hogy siet, de azt nyugodtan is lehet. Üvöltésért cserébe még senki nem kapott időt.
Az írás elején említett bejegyzés alatti kommentek között volt egy olyan megnyilvánulás, hogy „minket ilyenné tettek”. Nagy valószínűséggel most indul meg a „mocskosfidesz”, a „szeméttisza”, vagy a „rohadtfőnök”, meg a „zasszony”, meg a gyerek, meg a szomszéd, meg a „médija”, akik tönkre tették az életünket, és ezzel hanyag eleganciával le is söpörtük a vállunkról annak a nyomasztó felelősségét, hogy a saját jó érzésünk rajtunk múlik.
A reakciónkat megválaszthatjuk.
(Nagyobb betű nem volt. Sajnos. – a szerk.)
Persze nincs olyan illúzióm, hogy jelen betűhalmaz hatására bolygónk teljes lakossága egy csapásra zen-buddhistákat megszégyenítő békeállapotba kerül, de ha ezt az apró dolgot elfogadjuk, hogy bármilyen választ „kihúzhatunk” egy láthatatlan cilinderből, akkor miért nem választjuk azt, amitől nem lesz 246/128-as vérnyomásunk? Talán szeretünk szenvedni. Mindezt magunknak megmagyarázva azzal, hogy jobb a feszültség kinn, mint benn. Ja, csak nem a Shrekben vagyunk.
Szerintem a kritikus pillanatokban, amikor megy fel a pumpa, érdemes venni egy nagy levegőt, majd azt hosszan kifújni. És csendben maradni. Csak egy másodpercre. Ez éppen elég idő lesz arra, hogy a cilinderben megtaláljuk azt a reakciót a minket ért, majdnem halálunkat okozó sérelemre (mint például egy esti híradó, vagy egy cipőnk talpába ragadt kavics), amitől nem fogjuk még rosszabbul érezni magunkat.
Az az illúzióm sincs, hogy ezt mindenki megérti, vagy könnyedén azonosul vele. Aki viszont igen, az már tett magáért. Majd pedig a nyugodt önmagát adja a világnak. Az meg azért nem olyan rossz. Se Neked, se Nekünk.
Tokai Róbert
